Căutare

Az erdélyi magyarság helyzete sem ad túlságosan sok okot a felhõtlen bizakodásra. Románia európai uniós csatlakozása mintha nem a román pártpolitika európai igazodási törekvéseit erõsítette volna fel. Különben is ezek a törekvések tulajdonképpen az igazodási kényszerûség következményei voltak, és most, hogy a csatlakozás bekövetkezett, a hagyományos nagyromán nacionalizmusnak kevésbé kell visszafognia magát. Az RMDSZ korábbi elszántsága is gyengült, érezvén a körülmények változását: a kisebbségi törvény (és a kulturális autonómia) megalkotásának eddig meglehetõsen következetesen képviselt szándéka visszafogottá vált, és a korábbi stratégia megvalósítása a távolabbi jövõ feladata lett. A következõ romániai választások után könnyen lehet, hogy a nem igazán eurokonform, nacionalista irányzatok törnek elõre, és szinte bizonyosra vehetõ, hogy az RMDSZ mint koalíciós partner szükségtelenné válik. Legalábbis számolni kell ezzel, és ebben a kedvezõtlen esetben nemcsak az erdélyi magyarság stratégiai törekvései (így a kulturális autonómia és az önálló állami magyar egyetem létrehozása) kerülnek veszélybe, hanem az eddigi eredmények is.

Szétfoszlik a háló? Mi van a másik oldalon, azaz a magyarországi nemzetpolitika oldalán? Közismert dolog, hogy a határokon túl élõ magyar közösségek (nagyjából két és fél millió ember: a nemzet egyötöde) számára a mögöttünk lévõ évtizedben a magyarországi támogatáspolitika jelentette az elõrelépés egyik legfontosabb eszközét. A magyar költségvetés igen nagy összegeket áldozott erre a célra (évente nagyjából tíz-tizenkét milliárd forintot), ebbõl a pénzbõl iskolák, diákotthonok, kulturális intézmények épültek, ez a támogatás finanszírozta, legalábbis részben (Erdélyben, a Felvidéken, Kárpátalján) a magyar felsõoktatási intézmények mûködését, tette lehetõvé a különféle társadalmi, kulturális, oktatási és egyházi találkozók és tanácskozások megrendezését, tartott életben igen sok nagy múltú magyar kulturális intézményt és szervezetet (például az Erdélyi Múzeum Egyesületet) és tette lehetõvé a kisebbségi magyar könyvkiadás és folyóirat-kultúra fenntartását – azaz szõtte meg azt a kulturális hálót, amely igen hasznosnak bizonyult a kisebbségi magyar közélet és kulturális élet fenntartásában.
A támogatáspolitika most átalakul, és én a legkevésbé sem akarom vitatni azt, hogy ez az átalakulás szükséges és indokolt. Mindazonáltal az eddig ismertetett, kiszivárgott (megszellõztetett) elképzelések bizonyos mértékig nyugtalanítóak: az új szisztéma ugyanis elsõsorban a nagyobb, fõként határ menti beruházásokat, például autópályák, autóutak építését kívánja elõsegíteni (hallottam egy Fiume–Constanta-autópálya építésének támogatásáról), és elzárkózna az úgynevezett „kisösszegû” (ötvenezer és ötszázezer forint közötti) támogatások elõl. (Ámbár errõl az elképzelésrõl bizonyára lesznek még viták, és talán a kisebbségi magyar politikai szervezetek vezetõi is felemelik a szavukat.) Ez az elképzelés mindenesetre azzal a veszéllyel járhat, hogy a kisebbségi magyar közösségek kulturális életét, következésképp nemzeti önazonosságát fenntartó „háló” szakadozottá válik és elõbb-utóbb szétfoszlik. Ennek pedig akár egy-másfél éven belül is érezni lehet majd a drámai következményeit.
Mindaz, amit az imént – a kisebbségi magyarság politikai helyzetének, illetve a magyarországi támogatáspolitika stratégiájának átalakulása ügyében – kifejteni próbáltam, azt is jelenti, hogy a határokon túl élõ magyarságnak is új közösségi stratégiát kellene kialakítania. Fokozottabban az önszervezõdés és az önvédelem harcmodorára kellene áttérnie, támaszkodva azokra a közéleti, intézményi és kulturális eredményekre, amelyeket kiküzdött magának, illetve amelyekhez a magyarországi támogatáspolitika jóvoltából jutott. Ennek az új kisebbségi, önvédelmi stratégiának a kialakítását azonban erõsen veszélyezteti az, hogy a magyarországi (egyre veszedelmesebb és ellenszenvesebb) politikai belháború mára átterjedt a határon túlra is, ott is megromlottak a belsõ párbeszéd és az együttmûködés feltételei, és a kisebbségi magyar politikai (részben kulturális) közélet valójában kiszolgáltatta magát a mindinkább féktelenné és ésszerûtlenné váló budapesti pártküzdelmeknek.

Három bástya. A kisebbségi magyar közösségek közéletének belsõ konszolidációjánál, tehát a különbözõ (és egymással szemben álló) politikai és közéleti táborok kiegyezésénél, összefogásánál és közös cselekvésénél ezért most nincs fontosabb és sürgetõbb feladat. Nem lehet sürgetõbb feladat mindenekelõtt az erdélyi, a kárpátaljai és a délvidéki magyarság (a Felvidéken kevesebb belsõ konfliktus tapasztalható) közéleti és szellemi vezetõi számára, mint kidolgozni, elõkészíteni és megvalósítani ennek a kompromisszumokra épülõ, a személyes érdekeken és sérelmeken felülemelkedõ összefogásnak a feltételeit. A magam részérõl három olyan intézményrendszerrõl-erõközpontról beszélnék, amelyre ez a mind sürgetõbb feladat hárul: a politikai mozgalmakra, a kulturális (elsõsorban az irodalmi) intézményekre és a magyar egyházakra gondolok. Nevezzük õket a kisebbségi magyarság „bástyáinak”: három olyan „bástyának”, amelynek a kisebbségi magyar önvédelmet, közösségépítést és megmaradást kell védelmeznie.
Az elsõ „bástya” maga a politikai közélet: a kisebbségi magyar pártok, tisztségviselõk, vitafórumok rendszere. Mindez több tízezer embert jelent a kisebbségi magyar közösségek világában: pártvezetõket, kormányhivatalnokokat, parlamenti képviselõket, polgármestereket, helyi politikusokat, politikai újságírókat és így tovább. Egyszerûen lehetetlennek látom azt, hogy a mostanában tapasztalt csoportküzdelmek, például Erdélyben, Kárpátalján, a Vajdaságban vagy éppen a horvátországi magyarok között, tovább folytatódjanak. Ezek a természetesen stratégiai, de talán gyakrabban taktikai nézeteltérésekbõl és személyes torzsalkodásokból következõ állóháborúk a magyar közösségek komoly sérelmei nélkül nem folytathatók tovább. Mindenképpen elérkezni látszik az építõ szándékú tárgyalások, a közhasznú kiegyezések és a közös cselekvés ideje. Ha a kisebbségi magyar politikai élet különféle irányzatai egymás ellen viselt háborúkban õrlik fel erejüket, akkor nem lesznek megvédhetõk az utóbbi évtized vívmányai, és veszélybe kerülnek a kisebbségi közösségek érdekérvényesítési lehetõségei.
A második „bástya” maga a kulturális intézményrendszer, az irodalmi és tudományos mûhelyek, a kulturális életnek teret adó összejövetelek, tanácskozások, viták. Ezeknek hagyományosan nagy szerepük volt a kisebbségi sorsban élõ magyarok nemzeti nyelvének és identitásának megtartásában, különösen olyan korszakokban, így közvetlenül a trianoni rendezés után vagy a kommunista diktatúrák évtizedeiben, midõn a politikai-közéleti cselekvés elõtt minden lehetõség zárva volt. A kultúra, különösen az irodalom intézményrendszere és mûködése mindig az adott nemzeti közösség belsõ konszolidációjának és összefogásának a mûhelye volt, gondoljunk csak a két világháború közötti idõk erdélyi irodalmára: a marosvécsi Helikonra és az Erdélyi Helikon címû folyóiratra, amely eredményesen szervezte közös cselekvésbe a máskülönben egymástól igencsak eltérõ politikai eszméket képviselõ erdélyi magyar írótársadalmat: a baloldali radikálisoktól (például Szántó Györgytõl) a liberális demokratákon (például Kuncz Aladáron) át a népi radikálisokig (például Kis Károlyig) és a konzervatív reformerekig (például Bánffy Miklósig). A kisebbségi magyar irodalmi életnek ma is igen nagy feladatai lehetnek a kívánatos kompromisszumok és összefogás kialakításában.
Végül a harmadik „bástyát” a magyar egyházak jelentik. Talán nem kell különösebben érvelni amellett, hogy az egyházaknak és ezek vezetõinek milyen nagy felelõsségük, milyen nagy lehetõségük van a közmegegyezés és a közös cselekvés létrehozásában. Ezeknek az egyházaknak hagyományosan nemcsak a vallásos élet irányításában van szerepük, hanem a közösségi érdekek képviseletében és a kisebbségi közélet közvetlen irányításában is. Talán elegendõ, ha két kiváló egyházi személyiségre hivatkozom: a katolikus Márton Áron és a református Makkai Sándor püspökökre. Az õ példájuk ma is ösztönzést jelenthet, minthogy az egyházak kezében ma is olyan tekintély, intézményrendszer és mozgósító erõ összpontosul, amely jótékonyan befolyásolhatja a kisebbségi közélet alakulását, elõsegítheti az oly szükséges belsõ kiegyezéseket és összefogásokat.

A kiegyezés munkásai. Mindenképpen olyan dialógusokra, fórumokra (és persze szellemi vezetõkre) van szükség, amelyek és akik ennek a kiegyezésnek és összefogásnak a létrehozásán munkálkodnak – mindenekelõtt a kisebbségi magyar nemzeti közösség önvédelmének megszervezése és jövõjének megalapozása érdekében. Meggyõzõdésem szerint az elõttünk álló idõknek (és nincs nagyon sok idõnk!) ez az egyik leginkább sürgetõ tennivalója. És a magyarországi politikának, közéletnek, szellemi életnek is (a maga kicsinyes pártpolitikai és csoportérdekei érvényesítése helyett) ezt az összefogást kell szorgalmaznia és építenie.